Adjanak

Minden héten hétfőn kapunk egy levelet a Magyar Vöröskereszttől, amiben megírják, hogy az előző héten mennyien adtak vért, és azt is, hogy mennyien kellett volna elmenniük, hogy ne legyen probléma a vérkészítményekkel.

Sajnos általában nem jó híreket közölnek. Most például azt írták, hogy múlt héten 370-en adtak vért Csongrád-Csanád vármegyében, ez azonban lényegesen kevesebb a várt 535-nél.

Nem állítom, hogy emiatt maradnának el műtétek, de azért a Vöröskereszt nem véletlen közöl számokat. Alaposan kikalkulálják – talán egy évre előre is – , hogy melyik héten hány véradó lenne optimális, hogy minden simán menjen.

Ráadásul mindenfélével kedveskednek azoknak, akik hajlandóak így segíteni másokon. Fürdőbelépőt, vagy éppen csokit adnak, de lehet nyerni éttermi utalványokat, és még számtalan mindent.

Csakhogy nem ez a lényeg!

Aki már adott vért az tudja, hogy elég jó érzés. Nem maga a folyamat nyilván, hanem a tudat, hogy segítettünk. Az pedig azért tényleg nem sok minden máshoz fogható, amikor jön az SMS, hogy a mi vérünkkel mentették meg valaki életét.

Nagyanyám, amíg élt, akkor adott vért, amikor csak lehetett. Pedig akkor még nem adtak ajándékokat, maximum egy sört vagy valami üdítőt, aztán mehetett haza egyből. De igazából soha nem is várt el semmit. Neki körülbelül negyven évig vagy tovább természetes volt, hogy elmegy és ad vért.

Ha pedig valaki ezek után kedvet kapna, akkor mindenképp vigye magával fényképes személyazonosító okmányát, lakcím- és TAJ-kártyáját.

Legyenek olyanok, mint nagyanyám!